Már nem tudom, hányad ízben fogtam neki, hogy megpróbáljam érthető szavakba önteni a mondandómat, ugyanis az információk tömkelegétől hányattatott gondolataim egy óvatlan pillanatban szerteszéjjel szaladtak, és nem akartak visszajönni. De levadásztam őket.... több-kevesebb sikerrel. Lássuk, mire jutottam velük.

Az előző részben ugye vázlatosan taglaltuk az európai kultúrára leginkább ható két irányzat belső tartalmát, és megállapítgattuk az is, hogy már a kezdetektől jelen volt a törekvés a kettő összeharmonizálására (időben most valahol a Kr. e. 3-1. században járunk - ha pedig szeretnéd tudni, hogy miért ez a témánk, és miért éppen itt járunk most, érdemes elolvasnod az előzményeket itt, itt és itt).

Azért is nagyon érdekes ez a kérdés, mert végeredményben helyenként tényleg nagyon nehéz a kettő között határt húzni, hiszen úgymond mindkettő lényege, hogy utat mutasson, miként juthat el az ember a békére, megnyugvásra, boldogságra, azaz a "jóra". Viszont az odavezető út már jelentősen eltér.

A "modern nyugati gondolkodás", azaz a görög életszemlélet (hellénizmus) főként intellektuális irányból közelít: azt taglalja, hogy miként kell az embernek tennie, viselkednie egész életében, hogy elérje ezt az állapotot. A boldogsághoz erényes élet kell, ez az erény pedig a tudáson alapszik. Ez kell, hogy motiváljon a cselekedeteidben, próbáld megtalálni a jót, törekedj az egyensúlyra. De mivel az ember életére eléggé sokminden is kihatással van, már az ókori ember is szembesült azzal, amivel gyakran mi is: hiába a legnagyobb igyekezet, az életünk gyakran akkor is egy szívás. Akkor most mi legyen? Egyesek szerint legjobb, ha frankón beletörődsz mindabba, ami van, mivel úgyse tudsz semmin változtatni. Ha nincsenek igényeid, akkor csalódni sem fogsz (ez a sztoicizmus, ami némileg hajaz a buddhista felfogásra). A másik szerint meg élvezd az életet, örülj, amíg lehet, és használj ki minden lehetőséget a lazulásra, mert előbb utóbb úgyis atomjaidra hullasz szét (ez az epikureizmus).

Ezzel szemben a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint a jó és a rossz nem egy szubjektív, változó valami, amit nekünk kell valahogy mindenféle sejtésünkből és okoskodásból összerakni. Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt a Teremtő dönti el, és ezen nem változtat az, hogy az ember szabad akaratából ezt képes másképpen gondolni (mint ahogy hiába gondolják sokan, hogy a Föld lapos, attól az még gömb alakú marad). Mivel az ember eleve egy Istennel való szeretet kapcsolatra lett teremtve, a kulcs a boldogsághoz az, ha az ember visszatalál ebbe a kapcsolatba. Ezt azonban nem teheti meg saját belátása szerint, itt a "sértett fél" adja meg a feltételeket, és nem fordítva; mint ahogy (normál esetben) egy férjét csaló feleség sem szabhat feltételeket a férjének, amikor azt szeretné, hogy az visszafogadja.

Vagyis: Isten mondja meg, hogy mi a jó, és akkor jutsz el oda, ha azt teszed, amit Ő mond: azaz ez egy függő viszony. Viszont annál az alapvető emberi késztetésnél fogva, hogy az ember maga akarja a dolgait önállóan és függetlenül megoldani, és abba senki ne szóljon bele, első blikkre sokkal menőbb a görög filozófia kínálta lehetőség, amely azzal kecsegtet, hogy saját gondolataidat és logikáidat követve is el fogsz jutni a legfőbb jóig.

Nem csoda, hogy a "modern nyugati eszmék" szimpatikusak lettek az akkora már eléggé megtépázott zsidóknak is, akiknek nagy része a görög hódítás idejére már szétszóratásban (diaszpórában) élt, a Szentföldre visszatérő maroknyi eltökélt, hithű zsidó pedig iszonyú megpróbáltatásoknak volt kitéve, ahogy a fejük felett marcangolták egymást Nagy Sándor birodalmának utódai, hol délről, hol meg északról keresztültiporva Júdeán. Végül aztán már nemcsak szimpátia kérdése volt a dolog: IV. Antiokhosz szeleukida király magát Zeusz főisten megtestesüléseként nemes egyszerűséggel "Ephiphanész"-nak, azaz "megjelent Istennek" titulálván, iszonyatos arroganciával és erőszakkal kényszerítette a hellénizmust a zsidóságra, és a lehető legakkurátusabban gyalázott meg mindent, ami csak a zsidóknak szent volt, és halálbüntetéssel fenyegette mindazokat, akik hitükhöz ragaszkodva nem voltak hajlandóak a görög isteneknek áldozni.

Persze az iszonyú feszültség lázadáshoz és háborúkhoz vezetett, melyben a zsidók kis időre kivívták maguknak a függetlenséget, a macedón elnyomás kb. 300 éve máris kitörölhetetlen nyomokat hagy mind a Szentföldön -, mind a diaszpórában élő zsidóság gondolkodásában.

Talán ez az első jelentős "keveredési pont", de a két "anyag" nem tud összeolvadni: a vége egy nagyon mély meghasonlás és hasadás a hellénizált és a hithű zsidóság között. Ebben a közegben születik meg a kereszténység, ami máris magával viszi a terhes örökséget: Jeshua megváltó kereszthalálának és feltámadásának üzenete minden szempontból hátrányosnak számított az akkori nyugati világban. Jeshua zsidóként élt és szenvedett Júdeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhes görög-római kultúrában; (ártatlanul) elítélt bűnözőként feszítették keresztre, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb büntetésforma volt; és testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer tanításában sem szerepelt.

Pál apostolnak aztán rendesen meg is gyűlt a baja a görögökkel, akiket helyenként olyan véresen felháborított ez az egész újdonság (amit saját isteneik elleni támadásként is aposztrofáltak), hogy kis híján agyonverték őket. (Érdekes jelenség egyébként ez az "istenekkel szembeni sértés" és az abból fakadó népharag... Szókratészt a nagy demokrácia bölcsőjében a magas szinten művelt és modern nyugati emberekből álló népgyűlés ítélte halálra, mert kritika alá merte vonni a görög istenségeket. Mintha ez a "halálra vele, aki megkérdőjelezi" típusú gondolkodás valahonnan ismerős lenne. Hm.)

Apropó, tudtátok, hogy azt a fogalmat, hogy "ateista", azaz "istentagadó" a rómaiak használták először, méghozzá a keresztényekre, mert azok nem voltak hajlandóak áldozatokat bemutatni a római isteneknek?

No mindegy.

A konfliktus gyökereinek ilyentén való vázlatos feltárását követően térjünk át az azt követő kétezer évre.... erős a kísértés a teljes egyháztörténet ügyes-bajos dolgainak a részletezésére, mert annyira értek hozzá (azaz "én már tudom a történelmet", ahogyan ezt egyik kedves tanítványom nyilatkozta szerényen). De visszafogom magam, és a folytatásban már tényleg csak az ideológiai keveredésekre szeretnék vázlatosan kitérni, hogy aztán eljussunk végre a jelenkor "tudás kontra hit" vitájához, de a gyökerek problémája állandóan kísért, úgyhogy még semmi sem biztos...

Addig is előre a Puffin lekvárral.