Tudom, ez a cím kissé hatásvadász - de úgy vélem, ez egy érdekes kérdés, és mindenképpen érdemesnek tartom itt helyben megszakérteni.

Biztos vagyok benne, hogy iskolás korunkban mindannyian gyakran bosszankodtunk, amikor olyan tárgyak tanulását erőszakolták ránk, melyek egyáltalán nem fedték az érdeklődési körünket (ezen tárgyak halmazát nevezzük úgy, hogy "az összes"). Ilyenkor aztán mi is eleresztettük a közhelyes, de általunk mégis rafináltnak gondolt kijelentést: "erre soha a .....(szabadon választott jelző helye itt).... életben nem lesz szükségem!!!".

Ez egy jogos felvetés, minthogy közismert, hogy minél többet tanul az ember, annál inkább ráeszmél, hogy nem tud semmit. Ebből következik tehát, hogy akkor fogunk tudni mindent, ha nem tanulunk semmit. Logikus, mint az evolúcióelmélet, és rengeteg ember alkalmazza is.

És igaz, a való életben hányszor kerül elő majd a másodfokú egyenlet megoldóképlete, vagy mikor lesz az, hogy hirtelen deriválnod kell valamit?! Naugyehogy. Valóban, az okostelefon, a google és a facebook világában  bármiféle tanulás nélkül is mindenki megtudhatja, amit nem akar, és a haszontalan információk tömkelegében egyre szilárdabbá válik az emberben az meggyőződés, hogy tud mindent, méghozzá anélkül, hogy ezért különösebben tett volna bármit. Mennyivel egyszerűbb így, mint görnyedni a könyvek felett, nem? De.

Az egésszel csak annyi a bajom, hogy ez a koncepció mindössze addig működőképes, amíg az ember egymagában van, viszont azonnal elkezdődnek a bonyodalmak, amikor mások is megjelennek a maguk bosszantó gondolataival. És akkor elkerülhetetlenül szembe jön a felismerés, hogy bár nagyon sokan vagyunk olyanok, akik tudunk mindent, a személyes mindent tudásunk halmazainak mégsincs metszete. Felettébb kínos, merthogy ezen a ponton elkerülhetetlenül döntést kell hoznunk:

A) Elismerjük a megalázó hiányosságokat, fájdalommal belátjuk hogy mégsem tudunk mindent, és fokozott stressznek kitéve teljes szervezetünket, újabb és újabb tanulásra adjuk a fejünket,

vagy

B) inkább kigletteljük az ismereteinken található réseket (értsd: szakadékokat), mintha ott sem lennének, és ejtjük ezt a dolgot. Ez esetben nincs más teendőnk, mint teljesen szubjektív szempontok szerint választani magunknak valakiket, akiknek a gondolatait igazságként elfogadjuk, és meg van oldva a kérdés, és még csak meg sem kell erőltetnünk magunkat.

Mondjuk azt azért talán fájdalom nélkül ki lehet jelenteni, hogy egy ember soha nem tud eljutni a tudás teljességére, ezért a legjobb és legnagyobb tanulási szándék mellett is rákényszerül a fent említett glettelésre, mert nincs se ideje, se lehetősége, (de legfőképpen kedve) utánajárni mindennek. Ezzel nincs is semmi probléma. A valódi gubanc ott keletkezik, mikor elkezdünk hinni abban, hogy nem ellenőrzött (és általunk nem is ellenőrizhető) információk mind tények, és úgy is kezeljük őket, akkor is, amikor azok valójában csak vélemények és következtetések, elméletek. Na, ez tud okozni némi galibát.

Így tehát azt gondolom, a folyamatos tanulás talán mégiscsak segít elsajátítani azt a képességet, hogy felismerjük a különbséget tény és vélemény, valóság és elmélet között, ennek pedig igen üdvös hatásai lehetnek az élet sok területén.

Arra a kérdésre pedig, hogy az életed során mire nem lesz sohasem szükséged, szerintem csak a legvégén tudsz majd választ adni.