Na, a tervezettnél kicsit nagyobb szünet után újra itt.

Témánk ugye az evolúcióelmélet kontra teremtéselmélet, és ahogy az előző részben említettem, tervem szerint megpróbálkoznék egy viszonylag tömör történeti áttekintéssel.

Ahogy a számítógépem teljes leheverése, majd újratelepítése és helyreállítása okozta kényszerszünetben megpróbáltam a dolgot gondolati síkon visszafejtegetni, rádöbbentem, hogy akárhányszor azt gondolom, hogy eljutottam a gyökérig, végül újra szembetalálkozok egy újabb gyökérrel (ez a Tesco pénztáránál is megesik).

Ugyebár az élet nagy kérdéseire, minthogy

• miért és hogyan keletkezett a világ?
• ki vagyok én, hogy kerültem ide, és milyen céllal?
• mi történik, ha meghalok?
• mi az értelme ennek az egésznek?

már azóta keresi a választ az emberiség, amióta gondolkodni tud (abba ne menjünk most bele, hogy ez a gondolkodási képesség mióta van az ember birtokában, mert pont a világnézetek ellentéte miatt ebben sincsen túl nagy egyetértés). A válaszokról voltak is aztán mindenféle elképzelések világszerte a különböző társadalmakban, melyekre ma mindenféle "izmus" nevet aggattunk, hogy okosabbnak érezzük magunkat: pl. panteizmus, deizmus, epikureizmus, sztoicizmus, teizmus, humanizmus.... etc. Persze ezek között aztán fellelhetőek mindenféle átfedések, meg kavarodások, ne is menjünk bele mélyen, inkább szűkítsük a kört az európai civilizációk gondolkodását leginkább meghatározó két fő irányzatára, mely nem más, mint az antik görög kultúra és filozófia, valamint a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás.

Lássuk ezt a kettőt..... pimaszul összezanzásítva, amiért előre is elnézést kérek, de minthogy mostani utazásunk célja alapvetően a jelen lesz majd, nem akarok a múltban mélységesen vájkálni, csak annyira, amennyire szükség van rá a jelen témám magyarázatához.

Szóval tehát.... e kettő egymástól mind térben, mind időben igen távolról indul:

A görög kultúra kb, a Kr.e. a 8. századtól hagy számunkra is értelmezhető emlékeket. A homéroszi eposzok a görög mitológia rejtelmeibe (azaz a görög vallásba) engednek betekintést, majd az 5-4. századi filozófusok gondolják tovább a témát (olyan formában, hogy tudjunk tőlük - , vagy nekik tulajdonított mondásokat idézni.) Egyre nagyobb teret nyer az ember, mint a gondolkodás központi eleme. Nem vonják kétségbe egy felsőbbrendű valóság létezését, de annak elgondolásában, hogy ezen felsőbbrendű befolyása milyen mértékű az ember mindennapi életére nézve, már jelentős eltérések vannak. Látásmódja politeista: isteneik számának, cselekedeteinek, és szövevényes szerelmi szálainak se vége, se hossza. Nagy gondolkodóik és filozófusaik erősen kutatják, mi a jó, és mi a rossz, az élet értelmét egyfajta etikai megközelítésben próbálják megtalálni, melyben aztán szintén akadnak jelentős különbségek. Ebből fakadóan annyi ágra szakadtak, ahányféle válasz adására vitte őket az élet.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás két részből áll, az első fele a Zsidó Szentírás (Törvény, Próféták és Írások, azaz az (Ó) Szövetség) Legrégebbi könyveit a hagyomány szerint Mózes szerkesztette össze a Kr. e. 15. század közepe felé, majd az idő előrehaladtával keletkeztek az újabb történeti, prófétai, valamint bölcseleti könyvek. Az ókorban jellemző vallások között a zsidóké egyedülálló módon monoteista: a Biblia tanúsága szerint a mindenek felett való egyetlen, igaz Isten, az Örökkévaló az embert saját képmására teremtette szeretetből és jókedvből, méghozzá szeretetre, ennél fogva teljesen szabad akaratot adott neki (merthogy szeretni nem lehet másképpen). Feladatul azt hagyta, hogy uralkodjon a Föld teremtményein, hogy azt uralma alá hajtva termővé és gyümölcsözővé tegye, és mindössze egyetlen tiltó parancsolatot adott: azt, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyenek. Vagyis érdekes módon éppen azt, hogy bízzanak benne, és ne akarjanak mindent tudni (legalábbis ott helyben). Az ember persze sikerrel megszegte ezt az egyetlen dolgot, és itt megszakadt a bizalmi kapcsolat Isten és ember között - de Isten már akkor úgy döntött, hogy ezt az egészet helyre fogja állítani.

Mivel az Ószövetség csak a zsidóké volt, - akik a Törvény rendelkezései szerint (több-kevesebb sikerrel) igyekeztek távol tartani magukat az idegen népektől - egészen a macedón birodalom hódításáig nem nagyon keresztezte az útját a görög filozófia.

Nagy Sándor - aki maga is Arisztotelész tanítványa volt - egyik fő céljának tekintette a görög kultúra terjesztését, és sikerre is vitte a dolgot, majd birodalmának bukása után a Római Birodalom olvasztotta be azt saját kultúrájába és hagyományaiba.

Ebben a kusza miliőben lép fel egy csodatevő zsidó rabbi a Birodalom egyik távoli, ám annál forrongóbb kis zugában, Júdeában. Az ifjú Jeshua tanításaival és cselekedeteivel nem kis ámulatot és felháborodást okoz, majd állításáért, mely szerint ő a Messiás (azaz a Krisztus), akinek eljövetelét az Írások előre jelezték, i.sz. kb. 32-33-ban keresztre feszítik. Tanítványainak tanúságtétele szerint (melyért később egy kivétellel mindannyian mártírhalált haltak) azonban a harmadik napon feltámadt, legyőzte a halált és a bűnt, azaz helyreállította azt, amit a legelső ember elrontott: a bizalmi viszonyt Istennel, amelyben mindenkinek része lehet, aki csak hisz Jézusban, aki a Krisztus (Jeshua HaMassiah). Vagyis véghez vitte azt, amit Isten már jó előre megígért. Megszületik tehát egy Új Szövetség Isten és ember között: ez a kinyilatkoztatás második fele, és itt kezdődik a kereszténység története, mely immáron zsidóké és pogányoké egyaránt; a hatalmas Római Birodalomban pedig futótűzként terjedt szét az i.sz. 1. században.

A kereszténység születésével egyidőben viszont a keveredés, és a kettő egyesítésére való törekvés is megkezdődik, ami sajnos nem maradt meg az érvek ütköztetésének szintjén: a mélységes vita nemcsak repedéseket, szakadásokat, és nagy szócsatákat eredményezett, hanem valódi emberéleteket követelő véres háborúkat és kivégzések sokaságát.

Nem könnyű a téma ugye...?.... Ennél fogva itt ragadom meg az alkalmat, hogy közöljem, mennyire büszke vagyok Rád, kedves Olvasó, hogy eddig bírtad szuflával. Fogadd legjóbarátibb vállveregetésemet!

Innen folytatjuk tehát, és a következőkben megpróbáljuk majd nagyon röviden sorra venni ezeket a bizonyos (sikertelen) egyesítési kísérleteket - meglátjuk, mire jutunk. Addig is próbáljátok ki a pillecukrot, mert tényleg finom.