Akkor a laposföld-sokk okozta kitérő után folytassuk témánkat az immár két ízben is előre harangozott egyháztörténeti áttekintéssel, amit több rendbeli éjszakai ébren-rágódás következtében nagyjából össze tudtam rakni.

Hogy miért és hogyan jutottunk ide, lásd az előzményeket itt, itt, itt és itt.

Szóval.

Jelenleg az 1. században járunk, ekkor születik meg - elképesztően kusza körülmények közepette - a kereszténység. Az új hit futótűzként terjed szét a birodalomban, és már a kezdetektől vérre menő csatározásokat idéz elő, először zsidó-zsidó, majd zsidó-pogány, végül pogány-pogány relációban; aztán nagyon hamar már nemcsak vallási megosztást okoz, hanem politikai kockázati tényezővé is válik. Történt ugyanis, hogy a rómaiak (a császárokkal egyetemben) vérig sértődtek az isteneik imádatát megtagadó keresztények "ateizmusán": az önkéntes erkölcs és tisztaság jócskán bosszantotta a hedonista, szexuális kicsapongásoktól sem mentes vallásgyakorlás híveit, így nagyon hamar birodalom szerte mindenféle zavargások törtek ki. Ezt már a hatalom sem hagyhatta szó nélkül: megindul a keresztények állami szintű üldözése, ami több mint 250 éven át tart.

A nyomásra, üldöztetésre, mindenféle ellehetetlenítésre, és nem utolsó sorban a kegyetlen kivégzésekre különféle válaszok születtek: voltak, akik teljesen behódoltak a kényszerítéseknek, mások pedig a végsőkig kitartottak, vállalva a vértanúságot. Tekintettel arra, hogy a megalkudni nem hajlandók többsége nem élte túl az üldözést, az egyetemes (azaz katholikosz) egyházban kevesen maradtak azok, akik minden tekintetben ragaszkodni akartak az eredeti kinyilatkoztatás szó szerinti kijelentéseihez.

Hamarosan azonban így is nyilvánvaló lett: a Birodalom egységét nem lehet a kereszténység legyűrésével megteremteni. Változtatni kell a módszeren. Ezt ismerte fel zseniálisan Constantinus, azaz Nagy Konstantin, aki rendkívüli stratégiai észjárásról tanúságot téve úgy tesz a keresztények kedvére, hogy közben a pogány vallásúak támogatását is meg tudja őrizni. Elvileg megtér, és birodalmi vallásokkal egyenlő rangra emeli a kereszténységet, cserébe mindössze egy jelképes apróságot kér: hogy ő maga legyen a legfőbb vallási vezető (pontifex maximus).

Bár ezen a ponton a keresztények ugyan fellélegezhettek egy darabig, hamarosan újabb kihívások elé kellett nézniük. Ugyanis jól láthatóan kezd kirajzolódni az olló nyílása a hatalom megszerzése érdekében az államhatalommal megalkudni kész feltörekvő klérus, valamint az apostoli ősegyház mintáit követő, a Jézus Krisztusba vetett egyéni és tiszta hit megtartását hangsúlyozó hívek között. Mivel ez utóbbiaknak igen erőteljes fenntartásai voltak a császár hitbeli kérdésekre is kiterjedő döntési jogkörét illetően, nyilvánvalóan a másik tábor jelenthetett csak megfelelő politikai bázist Konstantin számára, akik nem is okoztak neki csalódást.

Nincs más tehát hátra a politikai egység megteremtése érdekében, mint ezeket a bosszantó, kompromisszumképtelen elemeket eltávolítani az útból. Előáll tehát az a paradox helyzet, hogy a magát egyedül igaznak és üdvözítőnek kikiáltó "egyetemes egyház" lesz az, aki folytatja a keresztényüldözést - ami gyakorlatilag betart a 4. századtól kb. a 17. századig. Tündibündi.

Természetesen mindehhez szükség volt olyan erős ideológiai alapokra is, amik ezt lehetővé teszik, továbbá elősegítik "kereszténység" elfogadását a széles tömegeket jelentő ősi pogány kultuszokat gyakorlók számára is.

Véleményem szerint itt jutunk el a következő kardinális "olvasztási ponthoz": egyrészt ezeket a pogány istenségeket egy továbbra is imádható "szent" ruhába kellett öltöztetni, ugyanis a katolikus egyházba bekényszeríteni kívánt hatalmas és mindenféle tömegek szívósan ragaszkodtak korábbi, többistenhithez kötődő szokásaikhoz, és ezekről nem óhajtottak lemondani. (Így lett pl. Castorból és Polluxból Szent Kozma és Damján, vagy egy kis-ázsiai sárkányölő mítikus hősből Szent György, vagy Brighid kelta istennőből Szent Brigitta.) Másrészt kezdeni kellett valamit a Szentírás történeteinek, parancsainak, útmutatásainak és próféciáinak értelmezésével - ugyanis a hagyományos zsidó-keresztény írásmagyarázati alapelv szerint soha nem tagadható meg a Biblia leírásainak szó szerinti értelme. Ha viszont ez így van, akkor az máris zavarba ejtő egyenességgel mutat rá az egyház elhajlásaira, az pedig meglehetősen kellemetlen.

Megszületik tehát az allegorista Bibliaértelmezés, mely szerint csak a hittel és erkölccsel kapcsolatos dolgokat szabad szó szerint értelmezni, minden más allegorikusan értelmezendő. Belátható, hogy az alapoktól való ilyentén szakítással a Szentírás egy minden irányba ide-oda csűrhető lebegő ponttá vált, immáron "felkészítve" arra, hogy belegyömöszöljenek bármilyen ideológiát vagy filozófiát a továbbiakban.

Ennyit a történelmi háttérről, innen folytatjuk - remélhetőleg ezúttal már az egyes filozófiai irányzatok keveredésével. Vagy majd még meglátom. Addig is jók legyetek.

Na sziasztok.

Be kell vallanom, valami történt velem, ami megváltoztatott mindent. Na jó, nem mindent. Egész pontosan alapjában semmit, csak szeretem a hatásvadász mondatokat néha.

Na, de a lényeg, hogy történt valami, jelesül, hogy egy ártatlan netszörfözés alkalmával rátévedtem egy videóra, amelyben tudósok vitatkoznak olyan emberekkel, akik...  Perc, nagy levegő.

Oké. Szóval, akik abban hisznek, hogy a Föld lapos.

Én mindeddig nem gondoltam, hogy tényleg vannak olyanok, akik ezt ilyen halálosan komolyan gondolják.... de végtére is, ezzel még nem is lenne olyan különösen nagy probléma, mert az embernek jogában áll hinni abban, amiben csak akar. A leginkább felkavaró az egészben számomra az volt, hogy ezek az emberek a Bibliából vezették le a saját igazukat, mellyel szögesen ellene mennek szinte mindennek, amit a fizikáról, matematikáról tudunk, továbbá az, hogy érveik félelmetesen hasonlítottak azokra az érvekre, amelyeket az evolúcióelmélet tagadásakor szokás bevetni.

Mivel magam is valami hasonló kedélyborzoló "tudománytagadásra" adtam a fejem ezzel a cikksorozattal, muszáj volt elgondolkodnom a dolgon - ugyanis már az elején megígértem, hogy igyekszem a magam gondolataira is ugyanolyan kritikával reflektálni, ahogyan azt másokéval teszem.

Bár szinte fizikai fájdalmat okozott a lapos Földre vonatkozó okfejtéseket végighallgatni, mindenképpen volt egy olyan pozitív hozadéka, hogy engedett belelátnom, milyen a "másik oldalon" állni, ami mindenképpen hasznos olyankor, mikor érdemi vitát folytatunk egy kérdésben.

Bár alapvető tézisemet fenntartom, mely szerint semmivel sem tudományosabb hinni az evolúcióban, mint a teremtésben, ez a tapasztalat jelentősen árnyalta a gondolataimat, és arra késztetett, hogy az általános érveimet tovább csiszoljam, amit meg is fogok tenni. Bár a végső konklúzióm részletezése még várat magára, mert az előzmények feltárásával nem végeztünk, azért szeretnék egy dolgot előre vetni ezzel kapcsolatban.

Ugye a lapos Föld hívők szerint világméretű összeesküvés, hogy el akarják hitetni velünk, hogy a Föld gömb alakú, és valójában minden másképpen van, mint ahogy eddig tudtuk (megintcsak elnézést a két bites megfogalmazásért, amely némileg csorbítja az elmélet komolyságát, de nem tehetek róla, ez a mániám). Arra ugyan nem jöttem még rá, több napos gondolkodás után sem, hogy mi a jó ebben, ugyanis minden összeesküvés általában világméretű hatalom vagy anyagi forrás megszerzésére irányul. De mégis miféle gazdasági vagy politikai előnyre tehet szert az Illumináti abból, hogy iszonyatos anyagi forrásokat bevetve mindenkivel elhitetik hogy gömb az, ami valójában korong? Aki tudja, kérem, jelezze.

Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az evolúcióelméletnek igenis vannak ilyen hozadékai, ugyanis megágyaz olyan ideológiáknak, mint a rasszizmus, antiszemitizmus, vagy a fasizmus - és most tessék az öveket bekapcsolni, mert a következő állításért virtuális és fizikai megkövezés jár - feminizmus, genderizmus és abortusz. Ezek százmilliók halálához vezettek a történelem során is, és vezetnek a jelenben is, minden egyes nap - méghozzá nem egy brazil őserdő barbár őslakosai között, hanem a felvilágosult mindent tudó nyugati társadalmakban, ahol az emberek ma teljes szívükkel hiszik, hogy azt tehetnek, amit akarnak, akkor, amikor akarnak, és szabadabbak és függetlenebbek, mint valaha. Persze, csak amíg el nem megy az internet, vagy az áram.

Persze tudom, tudom. A keresztes háborúk és a 30 éves háború, és egyéb véres felkelések és vallásháborúk is rengeteg emberéletet követeltek, mikor az emberek Isten nevében kaszabolták egymást. Teljesen jogos felvetés. De türelem, mindenre ki fogunk majd térni.

Jelenleg ott tartunk, hogy (itt, itt, és itt) megkíséreltük felgöngyölíteni a mai nyugati világnézetek közötti ellentétek mélységét, és eljutottunk odáig, miként mutatkozott már meg a gyökereknél a görög filozófia és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás közötti feszültség és kibékíthetetlenség.

A következőkben pedig arra teszek majd kísérletet, hogy egy nagyon tömör egyháztörténeti áttekintéssel rávilágítsak arra, ez a feszültség miként okozott jelentős elhajlásokat és szakadásokat az elmúlt 2000 évben, a "reakcióra" és "ellenreakcióra" jellemző szélsőségességgel.

Tudom, hogy ezt már az előző részben is megígértem, csak ez a laposföld-ügy teljesen kibillentett. Meg egyébként is, pont annyira vagyok következetes, mint ahogyan azt az elején ígértem. Köszönöm, hogy így is szerettek.

Már nem tudom, hányad ízben fogtam neki, hogy megpróbáljam érthető szavakba önteni a mondandómat, ugyanis az információk tömkelegétől hányattatott gondolataim egy óvatlan pillanatban szerteszéjjel szaladtak, és nem akartak visszajönni. De levadásztam őket.... több-kevesebb sikerrel. Lássuk, mire jutottam velük.

Az előző részben ugye vázlatosan taglaltuk az európai kultúrára leginkább ható két irányzat belső tartalmát, és megállapítgattuk az is, hogy már a kezdetektől jelen volt a törekvés a kettő összeharmonizálására (időben most valahol a Kr. e. 3-1. században járunk - ha pedig szeretnéd tudni, hogy miért ez a témánk, és miért éppen itt járunk most, érdemes elolvasnod az előzményeket itt, itt és itt).

Azért is nagyon érdekes ez a kérdés, mert végeredményben helyenként tényleg nagyon nehéz a kettő között határt húzni, hiszen úgymond mindkettő lényege, hogy utat mutasson, miként juthat el az ember a békére, megnyugvásra, boldogságra, azaz a "jóra". Viszont az odavezető út már jelentősen eltér.

A "modern nyugati gondolkodás", azaz a görög életszemlélet (hellénizmus) főként intellektuális irányból közelít: azt taglalja, hogy miként kell az embernek tennie, viselkednie egész életében, hogy elérje ezt az állapotot. A boldogsághoz erényes élet kell, ez az erény pedig a tudáson alapszik. Ez kell, hogy motiváljon a cselekedeteidben, próbáld megtalálni a jót, törekedj az egyensúlyra. De mivel az ember életére eléggé sokminden is kihatással van, már az ókori ember is szembesült azzal, amivel gyakran mi is: hiába a legnagyobb igyekezet, az életünk gyakran akkor is egy szívás. Akkor most mi legyen? Egyesek szerint legjobb, ha frankón beletörődsz mindabba, ami van, mivel úgyse tudsz semmin változtatni. Ha nincsenek igényeid, akkor csalódni sem fogsz (ez a sztoicizmus, ami némileg hajaz a buddhista felfogásra). A másik szerint meg élvezd az életet, örülj, amíg lehet, és használj ki minden lehetőséget a lazulásra, mert előbb utóbb úgyis atomjaidra hullasz szét (ez az epikureizmus).

Ezzel szemben a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint a jó és a rossz nem egy szubjektív, változó valami, amit nekünk kell valahogy mindenféle sejtésünkből és okoskodásból összerakni. Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt a Teremtő dönti el, és ezen nem változtat az, hogy az ember szabad akaratából ezt képes másképpen gondolni (mint ahogy hiába gondolják sokan, hogy a Föld lapos, attól az még gömb alakú marad). Mivel az ember eleve egy Istennel való szeretet kapcsolatra lett teremtve, a kulcs a boldogsághoz az, ha az ember visszatalál ebbe a kapcsolatba. Ezt azonban nem teheti meg saját belátása szerint, itt a "sértett fél" adja meg a feltételeket, és nem fordítva; mint ahogy (normál esetben) egy férjét csaló feleség sem szabhat feltételeket a férjének, amikor azt szeretné, hogy az visszafogadja.

Vagyis: Isten mondja meg, hogy mi a jó, és akkor jutsz el oda, ha azt teszed, amit Ő mond: azaz ez egy függő viszony. Viszont annál az alapvető emberi késztetésnél fogva, hogy az ember maga akarja a dolgait önállóan és függetlenül megoldani, és abba senki ne szóljon bele, első blikkre sokkal menőbb a görög filozófia kínálta lehetőség, amely azzal kecsegtet, hogy saját gondolataidat és logikáidat követve is el fogsz jutni a legfőbb jóig.

Nem csoda, hogy a "modern nyugati eszmék" szimpatikusak lettek az akkora már eléggé megtépázott zsidóknak is, akiknek nagy része a görög hódítás idejére már szétszóratásban (diaszpórában) élt, a Szentföldre visszatérő maroknyi eltökélt, hithű zsidó pedig iszonyú megpróbáltatásoknak volt kitéve, ahogy a fejük felett marcangolták egymást Nagy Sándor birodalmának utódai, hol délről, hol meg északról keresztültiporva Júdeán. Végül aztán már nemcsak szimpátia kérdése volt a dolog: IV. Antiokhosz szeleukida király magát Zeusz főisten megtestesüléseként nemes egyszerűséggel "Ephiphanész"-nak, azaz "megjelent Istennek" titulálván, iszonyatos arroganciával és erőszakkal kényszerítette a hellénizmust a zsidóságra, és a lehető legakkurátusabban gyalázott meg mindent, ami csak a zsidóknak szent volt, és halálbüntetéssel fenyegette mindazokat, akik hitükhöz ragaszkodva nem voltak hajlandóak a görög isteneknek áldozni.

Persze az iszonyú feszültség lázadáshoz és háborúkhoz vezetett, melyben a zsidók kis időre kivívták maguknak a függetlenséget, a macedón elnyomás kb. 300 éve máris kitörölhetetlen nyomokat hagy mind a Szentföldön -, mind a diaszpórában élő zsidóság gondolkodásában.

Talán ez az első jelentős "keveredési pont", de a két "anyag" nem tud összeolvadni: a vége egy nagyon mély meghasonlás és hasadás a hellénizált és a hithű zsidóság között. Ebben a közegben születik meg a kereszténység, ami máris magával viszi a terhes örökséget: Jeshua megváltó kereszthalálának és feltámadásának üzenete minden szempontból hátrányosnak számított az akkori nyugati világban. Jeshua zsidóként élt és szenvedett Júdeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhes görög-római kultúrában; (ártatlanul) elítélt bűnözőként feszítették keresztre, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb büntetésforma volt; és testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer tanításában sem szerepelt.

Pál apostolnak aztán rendesen meg is gyűlt a baja a görögökkel, akiket helyenként olyan véresen felháborított ez az egész újdonság (amit saját isteneik elleni támadásként is aposztrofáltak), hogy kis híján agyonverték őket. (Érdekes jelenség egyébként ez az "istenekkel szembeni sértés" és az abból fakadó népharag... Szókratészt a nagy demokrácia bölcsőjében a magas szinten művelt és modern nyugati emberekből álló népgyűlés ítélte halálra, mert kritika alá merte vonni a görög istenségeket. Mintha ez a "halálra vele, aki megkérdőjelezi" típusú gondolkodás valahonnan ismerős lenne. Hm.)

Apropó, tudtátok, hogy azt a fogalmat, hogy "ateista", azaz "istentagadó" a rómaiak használták először, méghozzá a keresztényekre, mert azok nem voltak hajlandóak áldozatokat bemutatni a római isteneknek?

No mindegy.

A konfliktus gyökereinek ilyentén való vázlatos feltárását követően térjünk át az azt követő kétezer évre.... erős a kísértés a teljes egyháztörténet ügyes-bajos dolgainak a részletezésére, mert annyira értek hozzá (azaz "én már tudom a történelmet", ahogyan ezt egyik kedves tanítványom nyilatkozta szerényen). De visszafogom magam, és a folytatásban már tényleg csak az ideológiai keveredésekre szeretnék vázlatosan kitérni, hogy aztán eljussunk végre a jelenkor "tudás kontra hit" vitájához, de a gyökerek problémája állandóan kísért, úgyhogy még semmi sem biztos...

Addig is előre a Puffin lekvárral.

Na, a tervezettnél kicsit nagyobb szünet után újra itt.

Témánk ugye az evolúcióelmélet kontra teremtéselmélet, és ahogy az előző részben említettem, tervem szerint megpróbálkoznék egy viszonylag tömör történeti áttekintéssel.

Ahogy a számítógépem teljes leheverése, majd újratelepítése és helyreállítása okozta kényszerszünetben megpróbáltam a dolgot gondolati síkon visszafejtegetni, rádöbbentem, hogy akárhányszor azt gondolom, hogy eljutottam a gyökérig, végül újra szembetalálkozok egy újabb gyökérrel (ez a Tesco pénztáránál is megesik).

Ugyebár az élet nagy kérdéseire, minthogy

• miért és hogyan keletkezett a világ?
• ki vagyok én, hogy kerültem ide, és milyen céllal?
• mi történik, ha meghalok?
• mi az értelme ennek az egésznek?

már azóta keresi a választ az emberiség, amióta gondolkodni tud (abba ne menjünk most bele, hogy ez a gondolkodási képesség mióta van az ember birtokában, mert pont a világnézetek ellentéte miatt ebben sincsen túl nagy egyetértés). A válaszokról voltak is aztán mindenféle elképzelések világszerte a különböző társadalmakban, melyekre ma mindenféle "izmus" nevet aggattunk, hogy okosabbnak érezzük magunkat: pl. panteizmus, deizmus, epikureizmus, sztoicizmus, teizmus, humanizmus.... etc. Persze ezek között aztán fellelhetőek mindenféle átfedések, meg kavarodások, ne is menjünk bele mélyen, inkább szűkítsük a kört az európai civilizációk gondolkodását leginkább meghatározó két fő irányzatára, mely nem más, mint az antik görög kultúra és filozófia, valamint a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás.

Lássuk ezt a kettőt..... pimaszul összezanzásítva, amiért előre is elnézést kérek, de minthogy mostani utazásunk célja alapvetően a jelen lesz majd, nem akarok a múltban mélységesen vájkálni, csak annyira, amennyire szükség van rá a jelen témám magyarázatához.

Szóval tehát.... e kettő egymástól mind térben, mind időben igen távolról indul:

A görög kultúra kb, a Kr.e. a 8. századtól hagy számunkra is értelmezhető emlékeket. A homéroszi eposzok a görög mitológia rejtelmeibe (azaz a görög vallásba) engednek betekintést, majd az 5-4. századi filozófusok gondolják tovább a témát (olyan formában, hogy tudjunk tőlük - , vagy nekik tulajdonított mondásokat idézni.) Egyre nagyobb teret nyer az ember, mint a gondolkodás központi eleme. Nem vonják kétségbe egy felsőbbrendű valóság létezését, de annak elgondolásában, hogy ezen felsőbbrendű befolyása milyen mértékű az ember mindennapi életére nézve, már jelentős eltérések vannak. Látásmódja politeista: isteneik számának, cselekedeteinek, és szövevényes szerelmi szálainak se vége, se hossza. Nagy gondolkodóik és filozófusaik erősen kutatják, mi a jó, és mi a rossz, az élet értelmét egyfajta etikai megközelítésben próbálják megtalálni, melyben aztán szintén akadnak jelentős különbségek. Ebből fakadóan annyi ágra szakadtak, ahányféle válasz adására vitte őket az élet.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás két részből áll, az első fele a Zsidó Szentírás (Törvény, Próféták és Írások, azaz az (Ó) Szövetség) Legrégebbi könyveit a hagyomány szerint Mózes szerkesztette össze a Kr. e. 15. század közepe felé, majd az idő előrehaladtával keletkeztek az újabb történeti, prófétai, valamint bölcseleti könyvek. Az ókorban jellemző vallások között a zsidóké egyedülálló módon monoteista: a Biblia tanúsága szerint a mindenek felett való egyetlen, igaz Isten, az Örökkévaló az embert saját képmására teremtette szeretetből és jókedvből, méghozzá szeretetre, ennél fogva teljesen szabad akaratot adott neki (merthogy szeretni nem lehet másképpen). Feladatul azt hagyta, hogy uralkodjon a Föld teremtményein, hogy azt uralma alá hajtva termővé és gyümölcsözővé tegye, és mindössze egyetlen tiltó parancsolatot adott: azt, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyenek. Vagyis érdekes módon éppen azt, hogy bízzanak benne, és ne akarjanak mindent tudni (legalábbis ott helyben). Az ember persze sikerrel megszegte ezt az egyetlen dolgot, és itt megszakadt a bizalmi kapcsolat Isten és ember között - de Isten már akkor úgy döntött, hogy ezt az egészet helyre fogja állítani.

Mivel az Ószövetség csak a zsidóké volt, - akik a Törvény rendelkezései szerint (több-kevesebb sikerrel) igyekeztek távol tartani magukat az idegen népektől - egészen a macedón birodalom hódításáig nem nagyon keresztezte az útját a görög filozófia.

Nagy Sándor - aki maga is Arisztotelész tanítványa volt - egyik fő céljának tekintette a görög kultúra terjesztését, és sikerre is vitte a dolgot, majd birodalmának bukása után a Római Birodalom olvasztotta be azt saját kultúrájába és hagyományaiba.

Ebben a kusza miliőben lép fel egy csodatevő zsidó rabbi a Birodalom egyik távoli, ám annál forrongóbb kis zugában, Júdeában. Az ifjú Jeshua tanításaival és cselekedeteivel nem kis ámulatot és felháborodást okoz, majd állításáért, mely szerint ő a Messiás (azaz a Krisztus), akinek eljövetelét az Írások előre jelezték, i.sz. kb. 32-33-ban keresztre feszítik. Tanítványainak tanúságtétele szerint (melyért később egy kivétellel mindannyian mártírhalált haltak) azonban a harmadik napon feltámadt, legyőzte a halált és a bűnt, azaz helyreállította azt, amit a legelső ember elrontott: a bizalmi viszonyt Istennel, amelyben mindenkinek része lehet, aki csak hisz Jézusban, aki a Krisztus (Jeshua HaMassiah). Vagyis véghez vitte azt, amit Isten már jó előre megígért. Megszületik tehát egy Új Szövetség Isten és ember között: ez a kinyilatkoztatás második fele, és itt kezdődik a kereszténység története, mely immáron zsidóké és pogányoké egyaránt; a hatalmas Római Birodalomban pedig futótűzként terjedt szét az i.sz. 1. században.

A kereszténység születésével egyidőben viszont a keveredés, és a kettő egyesítésére való törekvés is megkezdődik, ami sajnos nem maradt meg az érvek ütköztetésének szintjén: a mélységes vita nemcsak repedéseket, szakadásokat, és nagy szócsatákat eredményezett, hanem valódi emberéleteket követelő véres háborúkat és kivégzések sokaságát.

Nem könnyű a téma ugye...?.... Ennél fogva itt ragadom meg az alkalmat, hogy közöljem, mennyire büszke vagyok Rád, kedves Olvasó, hogy eddig bírtad szuflával. Fogadd legjóbarátibb vállveregetésemet!

Innen folytatjuk tehát, és a következőkben megpróbáljuk majd nagyon röviden sorra venni ezeket a bizonyos (sikertelen) egyesítési kísérleteket - meglátjuk, mire jutunk. Addig is próbáljátok ki a pillecukrot, mert tényleg finom.

Gondoltam, folytassuk lehetetlen vállalkozásunkat azzal, hogy kíséreljük meg megfogalmazni, hogy mi is az az evolúció, amire mindenki bizonyított tényként hivatkozik, továbbá mi az a teremtés, ami olyan tudománytalan, hogy azt, valamint annak legcsendesebb képviselőjét is minden magára valamit adó evolúcióhívőnek azonnal sértő megjegyzéssel kell illetnie.

Ezért gondoltam, azzal kezdem, hogy tisztázom, mit értek én, valamint tapasztalatom szerint a laikus emberek többsége, valamint az IMTN (az Internet Mindent Tudó Népe) az evolúcióelmélet alatt általánosságban:

TEHÁT.

A világmindenség egy ősrobbanással keletkezett, a robbanásban létrejöttek az elemek, azokból csillagok és bolygók, azokon szervetlen anyagból a szerves, majd egysejtűekből szépen fejlődve az összes növény és állatfaj, végül az ember, természetesen IRRRGALMATLANUL hosszú idő alatt.

Hű de velős ez a mondat, leizzadtam, mire leírtam.

Persze, tudom, hogy ez a megfogalmazás felháborítóan rövid, mintha megpróbálnánk egy teljes könyvtár összes könyvének tartalmát egyetlen mondatba sűríteni, ezért máris elnézést kérek. Vigasztalásul megteszem ugyanezt az eretnekséget a Biblia által közölt világképpel is, azaz a teremtéselmélettel:

A világmindenséget egy örökkévaló, mindenek felett való Isten tervezte és teremtette meg, tette ezt 6 nap alatt, benne készen minden anyaggal, égitestekkel, növényekkel és mindenféle állatokkal, és a maga képmására formált emberrel, akinek szabad akaratot adott, és mindössze egyetlen tiltó parancsot, amit az sikerrel azonnal meg is szegett, ennek következménye minden rossz.

Általános felfogás szerint az első állítás tudományos alapokon nyugszik, ellenben a második kizárólag vallásos megközelítés. Elkezdtem hát keresni, hogy mitől annyira biztosak a dolgukban azok, akik ezzel érvelnek - vagyis hogy pontosan mik is azok a magamfajta földi halandó számára is elérhető bizonyítékok, amik alátámasztják, hogy az evolúció megkérdőjelezhetetlen tudományos tény, ellenben a teremtéselmélet tényleg teljesen híján van minden tudományosságnak, "negligálja az evolúcióbiológia tényeit", és egy olyan áltudomány, amelyet valójában a darwinizmus hívott életre, ahogy ezt a Wikipédián olvastam.

Bevallom, hogy az a gondolat, hogy a teremtés elmélete jött létre az evolúció ellenpontjaként, és nem fordítva, leszedálta az idegrendszeremet egy röpke pillanatra, de már jól vagyok. Én világ életemben azt hittem, hogy a teremtéstörténet legalább korban megelőzi az evolúcióelméletet, mivel a Genezis könyve legalább 3500 éves, ellenben azt a gondolatot, hogy némely állatok nem párzás után születnek, hanem szervetlen anyagból jönnek létre, Albertus Magnusnál találtam meg legkorábban, aki Arisztotelész nyomán jutott arra a következtetésre hogy "némelyik állat rothadt földből ered, mint az egér", ez pedig akkor is csak kb 2400 év, ha a hivatkozott szerzőt nézzük. Igazán nem szép, hogy még ezt az icipici kis elsőbbséget is el akarjuk vitatni a teremtéshívőktől.

Na, de vissza a bizonyítékokhoz. Pontosabban azok kereséséhez, meg arra, hogy eddig mire jutottam.

Hát arra, hogy a két világnézet ellentétének a története és mélysége combosabb, mint ahogy azt eredetileg gondoltam, ezért a tervezettnél picit tovább kell időznünk a témánál. (Újabb bizonyíték arra, hogy a kutatás csak összezavar.)

Úgyhogy innen fogjuk folytatni, terveim szerint azzal, hogy miként formálódott a nyugati tudományos közgondolkozás az elmúlt pár száz évben, melynek eredményeképpen ma már a tudomány fogalma úgy él a köztudatban, mint ami a vallás (ill. hit) ellentéte.

Na, miután az elméleti alapokat az előző bejegyzésekben tisztáztuk, gondoltam, vágjunk is bele az első komolyabb témánkba itt a blogon.

Ahogy azt korábbi bejegyzéseimben írtam, alapvetően olyan kérdéskörökkel szeretnék foglalkozni a későbbiekben, amikről úgy tűnik, az Internet Népe megkérdőjelezhetetlen tudással rendelkezik, és vérre menő csatározásokba is hajlandó belemenni, hogy azt a bizsergető érzést élhesse át újra és újra, amit egy ismeretlen ember emberes lealázása csak nyújtani képes.

Egy ilyen kiemelkedő téma az evolúcióelmélet: ha valaki kívánja kipróbálni, hogy milyen az elsöprő népharag középpontjában lenni, elég ezen elméletet megkérdőjelezni, és teljes lesz a siker. Így hát gondoltam, erről fogok írni, és egy rövid és velős cikkben fogom megmondani a frankót.

Választott témánk tehát nem más, mint hogy valóban megkérdőjelezhetetlenül tudományosak-e az evolúció elmélet állításai, továbbá hogy cáfolja-e a tudomány annak ellenpontját, azaz a teremtéselmélet (Galla-féle automatikus tárgyesettel kifejezve).

De máris megszegtem a fotelszakértés legfontosabb törvényét, jelesül, hogy ne kezdj el semminek utána nézni, ha nem akarod, hogy a mindent tudásodba vetett hited, ebből fakadóan pedig a magabiztosságod meginogjon. Lásd, alig kattintottam párat, és paff. Máris kiderült, hogy mégsem tudom egy max. 450 szavas cikkben lezárni azt a kérdést, amiről természettudósok és filozófusok vitatkoznak 300 éve. Lesújtó.

De nem adom fel, mert nem olyan fából faragtak.

Kiderült tehát, hogy a kérdés körbejárásához eléggé nagy utazást kell tennünk, melyben minden korábbi elképzeléssel ellentétben mégiscsak kénytelenek leszünk valamennyire érinteni a történelem, a filozófia, a teológia és a természettudomány egyes területeit is. Ígérem, hogy ezen utazás közben igyekszem majd megőrizni a hideg véremet, és pont olyan kritikával reflektálni a saját gondolataimra, amiképpen azt másokéval teszem, és ugyanerre kérlek Téged is, aki ezt olvasod, mert így szeretnélek megóvni attól, hogy bizonyos pontokon felforrjon az agyad - ugyanis az egészségtelen.

Kezdjük tehát az előzményekkel SZERINTEM.

Bár az elmélet kidolgozását leginkább Charles Darwin nevéhez kötjük, valójában az evolúcióelméletnek is hosszú evolúciója van, amelyben Darwin munkássága egy állomás csupán. Mai formájához és összességéhez számos más tudós hozzáadta megfigyeléseiből eredő elgondolását, és a technika fejlődésével újabb és újabb feltételezésekkel egészül ki, melyekre a későbbiek során majd - ha érintőlegesen is - de ki fogunk térni.

Ahogy én látom a dolgot az általam eddig megismertek szerint, kb. a felvilágosodásig senkinek nem jutott eszébe a Biblia szerinti világnézetet megkérdőjelezni (mármint a nyugat-európai kultúrában), mely szerint a világot Isten teremtette, méghozzá 6 nap alatt. Persze miként is merte volna tenni azt bárki azokban az időkben, amikor a Katolikus Egyház tűzzel vassal harcolt a tudományos felfedezések ellen, és inkvizítorai nemes egyszerűséggel élve elégettek bárkit, aki az egyházi dogmáknak és nézeteknek ellenszegült. Nem csoda, hogy már ekkor mélyen gyökeret eresztett az a jogos előítélet az Egyházzal szemben, hogy tudománytalan és bigott, olyannyira, hogy a mai napig tartja magát a nézet, hogy a Bibliában hinni elavult és elvakult vallásosság; annak ellenére, hogy az egyházi dogmák és hagyományok legnagyobb része - melyek emberekre való ráerőszakolása hihetetlen kiábránduláshoz vezetett - gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs a Szentírással.

Szerintem ez az általános kiábrándultság vezetett el ahhoz a törekvéshez, hogy keressünk a Biblia helyett valami alternatív magyarázatot arra, hogy hogy kerültünk ide, mit csinálunk itt, és mi ennek az egésznek az értelme.

Sok nagyon tehetséges ember fogott már bele, hogy feltárja a Föld, valamint az Élet keletkezésének titkait, rendkívül gazdag életművet hagyva ránk, melyek tanulmányozásához kevés egy emberöltő. Nem is kísérlem meg (később sem) mindet végigvenni, még csak a google-nál tartok, és máris kettéáll a fülem.

Viszont máris tettem egy érdekes felfedezést. Akár a primer irodalomba, akár különböző tanulmányokba, de még ha a wikipedia szócikkeibe olvasok is bele (nem is beszélve a már említett kommentháborúkról), az a tétova érzésem támad, mintha az íróik dühösek lennének. Méghozzá Istenre, ill. arra a feltételezésre, hogy létezik, amit azért nem értek, mert ha az evolúció valóban bizonyított, miért dühöng mindenki? Nincs az a fizikus, aki felháborodna egy olyan állításon, mely szerint a gravitáció nem bizonyított. Hm.

Na, de majd innen folytatjuk, mert mára lezsibbadt a kisagyam. Folyt. köv.!

Tudom, ez a cím kissé hatásvadász - de úgy vélem, ez egy érdekes kérdés, és mindenképpen érdemesnek tartom itt helyben megszakérteni.

Biztos vagyok benne, hogy iskolás korunkban mindannyian gyakran bosszankodtunk, amikor olyan tárgyak tanulását erőszakolták ránk, melyek egyáltalán nem fedték az érdeklődési körünket (ezen tárgyak halmazát nevezzük úgy, hogy "az összes"). Ilyenkor aztán mi is eleresztettük a közhelyes, de általunk mégis rafináltnak gondolt kijelentést: "erre soha a .....(szabadon választott jelző helye itt).... életben nem lesz szükségem!!!".

Ez egy jogos felvetés, minthogy közismert, hogy minél többet tanul az ember, annál inkább ráeszmél, hogy nem tud semmit. Ebből következik tehát, hogy akkor fogunk tudni mindent, ha nem tanulunk semmit. Logikus, mint az evolúcióelmélet, és rengeteg ember alkalmazza is.

És igaz, a való életben hányszor kerül elő majd a másodfokú egyenlet megoldóképlete, vagy mikor lesz az, hogy hirtelen deriválnod kell valamit?! Naugyehogy. Valóban, az okostelefon, a google és a facebook világában  bármiféle tanulás nélkül is mindenki megtudhatja, amit nem akar, és a haszontalan információk tömkelegében egyre szilárdabbá válik az emberben az meggyőződés, hogy tud mindent, méghozzá anélkül, hogy ezért különösebben tett volna bármit. Mennyivel egyszerűbb így, mint görnyedni a könyvek felett, nem? De.

Az egésszel csak annyi a bajom, hogy ez a koncepció mindössze addig működőképes, amíg az ember egymagában van, viszont azonnal elkezdődnek a bonyodalmak, amikor mások is megjelennek a maguk bosszantó gondolataival. És akkor elkerülhetetlenül szembe jön a felismerés, hogy bár nagyon sokan vagyunk olyanok, akik tudunk mindent, a személyes mindent tudásunk halmazainak mégsincs metszete. Felettébb kínos, merthogy ezen a ponton elkerülhetetlenül döntést kell hoznunk:

A) Elismerjük a megalázó hiányosságokat, fájdalommal belátjuk hogy mégsem tudunk mindent, és fokozott stressznek kitéve teljes szervezetünket, újabb és újabb tanulásra adjuk a fejünket,

vagy

B) inkább kigletteljük az ismereteinken található réseket (értsd: szakadékokat), mintha ott sem lennének, és ejtjük ezt a dolgot. Ez esetben nincs más teendőnk, mint teljesen szubjektív szempontok szerint választani magunknak valakiket, akiknek a gondolatait igazságként elfogadjuk, és meg van oldva a kérdés, és még csak meg sem kell erőltetnünk magunkat.

Mondjuk azt azért talán fájdalom nélkül ki lehet jelenteni, hogy egy ember soha nem tud eljutni a tudás teljességére, ezért a legjobb és legnagyobb tanulási szándék mellett is rákényszerül a fent említett glettelésre, mert nincs se ideje, se lehetősége, (de legfőképpen kedve) utánajárni mindennek. Ezzel nincs is semmi probléma. A valódi gubanc ott keletkezik, mikor elkezdünk hinni abban, hogy nem ellenőrzött (és általunk nem is ellenőrizhető) információk mind tények, és úgy is kezeljük őket, akkor is, amikor azok valójában csak vélemények és következtetések, elméletek. Na, ez tud okozni némi galibát.

Így tehát azt gondolom, a folyamatos tanulás talán mégiscsak segít elsajátítani azt a képességet, hogy felismerjük a különbséget tény és vélemény, valóság és elmélet között, ennek pedig igen üdvös hatásai lehetnek az élet sok területén.

Arra a kérdésre pedig, hogy az életed során mire nem lesz sohasem szükséged, szerintem csak a legvégén tudsz majd választ adni.

...kezdtem a blogírásba?

Azért nem ez a poszt teljes címe, mert az halál unalmas. Így viszont akárhogy is folytatódhatna, és ez jó.

De itt máris csalódást kell okoznom, mert most tényleg arról lesz szó, hogy miért kezdtem a blogírásba...de csak röviden, mert a válasz igen egyszerű.

Nos, mert rájöttem, hogy annyi téma van, amihez nem értek, hogy azzal simán meg lehet tölteni egy teljes rovatot.

Az egész akkor kezdődött, amikor egy óvatlan pillanatban elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy egy akármilyen hír alatt véletlenül beleolvastam a kommentekbe. Ahogy pörgettem, és olvastam a higgadt, tényszerű, és nyelvtanilag is kifogástalan hozzászólásokat, belém hasított, hogy akár én is leírhatnám értékes véleményemet és okfejtéseimet, még akkor is, ha a kommentelő milliókkal ellentétben nekem nem hiánytalan és határtalan a tudásom az adott témákat illetően.

Hát így történt, és most itt vagyok.

Ezek után pedig ígérem, hamarosan tényleg előkerül valami téma, amit megszakértünk.

Mint ahogy arra e rovat címkéje is utal, nem titkolt szándékom, hogy az elkövetkezendőkben mindenféle és fajta témát fejtsek ki és meg, melyeket hosszas és alapos guglizás után szándékozom megfotelszakérteni, a kezdetekben fokozott, majd pedig a kommentek és reakciók mennyiségétől és minőségétől explicit függő lelkesedéssel. Megkísérlem tenni mindezt rövidítések, és a kibertérben általánosan elterjedt, a testbeszédet pótolni hivatott smileyk nélkül, mintegy tétova próbálkozásként, htha 1 még élet a c6 1xü vlágán túl. XD.

Hogy ezt milyen gyakorisággal tudom elkövetni, még egyelőre nem kiforrott, de ígérem, törekszem majd a kiszámítható rendszertelenségre, a témaválasztás tekintetében pedig egyfajta avantgárd következetességre számíthattok. (A fogalom jelentésének forradalmi újítását egyébként egy kedves barátom követte el, amikoris felvilágosított, hogy ő bizony következetes, csak nem mindig).

Ennyit erről mára, hamarosan jelentkezem.

Hiányzik a smiley.